ELÉG JÓ ANYA!

Több önbecsülést, több megbecsülést az édesanyáknak

Csatlakozz Fb oldalunkhoz!

Szakember kereső

Keresett kifejezés:
Helyszín:
Szakember:





Ajánló

Dr. Balogh Ildikó - gyermekpszichiáter, hipnoterapeuta

Dr. Balogh Ildikó - gyermekpszichiáter, hipnoterapeuta Helyszín: Budapest II.
Szakember: Gyermekpszichiáter

Dr. Gallai Mária - gyermekpszichiáter

Dr. Gallai Mária - gyermekpszichiáter Helyszín: Dunakeszi
Szakember: Gyermekpszichiáter

Dr. Krasznai Judit - gyermekpszichiáter

Dr. Krasznai Judit - gyermekpszichiáter Helyszín: Budapest V.
Szakember: Gyermekpszichiáter

Gloriett Fejlesztőház

Gloriett Fejlesztőház Helyszín: Budapest XVIII.
Szakember: Mozgásfejlesztő, Pszichológia/fejlesztő központ

Érzelmi Achilles-sarkunk – a túlérzékenység egyik oka

2018.09.24.

Érzelmi Achilles-sarkunk – a túlérzékenység egyik oka

Mindannyiunk életében vannak olyan helyzetek, amelyek elemi erejű reakciót váltanak ki belőlünk.

Mindannyiunk életében vannak olyan helyzetek, amelyek elemi erejű reakciót váltanak ki belőlünk. Bántásnak, támadásnak veszünk olyasmiket, amiket nem bántó szándékkal mondtak vagy tettek; magunkra veszünk olyasmit is, amit nem kellene, túlságosan érzékenyek vagyunk bizonyos helyzetekre. Például nem tudunk megküzdeni egy negatív kritikával, vagy azonnal támadásnak vesszük, ha valaki nem ért egyet velünk valamiben. Mit jeleznek ezek a túlreagálások, és hogyan lépjünk túl rajtuk?

Ezen irreálisan intenzív reakciót provokáló helyzetek mindegyikében van valami közös: túlmutatnak a jelen körülményeken. Az egyet nem értés nem egyenlő azzal, hogy nem vagyunk elég okosak, ahogy egy negatív kritika sem jelenti azt, hogy valami baj van velünk. Akkor hát miért ez a megmagyarázhatatlan érzékenység?

 

Érzékeny pontok

Az érzelmi Achilles-sarkunk a sérülékeny lelki részeinket, a gyenge pontjainkat jelenti, ahol a leginkább támadhatók vagyunk. (A monda szerint az újszülött Achillest, a későbbi trójai hőst, anyja, Thetisz a Styx, az élők és holtak birodalmát elválasztó folyó vízébe mártotta, hogy sebezhetetlenné tegye. Ám mivel a sarkánál fogva tartotta, Achilles sarka sebezhető maradt, és Trója falai alatt ez lett a veszte – a sarkánál találta el egy nyíl.)

Ha „rálépnek” egy érzékeny lelki pontra, még ha nem is szándékosan, csak óvatlanságból, azonnal fájni kezd, és ösztönös reakciót, támadást vagy védekezést vált ki. Klasszikus alaphelyzet, hogy véletlenül nekimegyünk valakinek az utcán vagy a buszon (vonaton, metrón, bevásárlóközpontban stb.), elnézést kérünk tőle, és az illető, ahelyett hogy nyugtázná a bocsánatkérést, letromfol minket – a többi járókelő füle hallatára –, hogy „ne menjen az utcára, ha nem lát a szemétől”. Annyi történt itt, hogy nemcsak a lábára léptünk embertársunknak, hanem az Achilles-sarkára is, vagyis beletapostunk abba az érzésbe, hogy senki sem adja meg a tiszteletet, amire vágyik, mindenki „átgyalogol rajta”. A válasza nem a banális utcai véletlenről szólt, hanem az elmúlt évek, évtizedek történéseiről.

Megesik tehát, hogy mi taposunk, máskor pedig minket taposnak. Mondhatni, ez az emberi lét elkerülhetetlen része, az emberi faj univerzális alapélménye. Veit Lindau német coach szerint az Achilles-sarok, amely ugyan ezerféleképp megnyilvánulhat, három alapvető sérülésre vezethető vissza: a félelemre, a tehetetlenségre és a fájdalomra. A félelem, a tehetetlenség és a fájdalom gyökere pedig a mélyen bennünk élő érzés, hogy „…kicsi, tökéletlen, sérülékeny entitás[ok] (= ego) vagy[unk], és egy hatalmas, kiszámíthatatlan univerzummal áll[unk] szemben – írja Lindau. – Ez a kicsi ego szeret mindent megérteni, és lehetőség szerint szeret naprakész lenni. Ha ez nem sikerül neki, akkor fél. Ugyanígy megpróbálja az életet a saját akarata szerint irányítani. Annak a megtapasztalása, hogy ez nem működik, a tehetetlenség. És végül, ez a kicsi ego gyakran érzi magát elszakítva, elszigetelve, és azt, hogy nem figyelnek rá. Innen jön a fájdalom.”

 

Hogyan keletkeznek?

Habár mindannyiunkban ott lapul mélyen a félelemre, a tehetetlenségre és a fájdalomra való érzékenység, az élet ezerféle történetbe szövi, ahogy ezek megjelennek az élményeinkben. S hogy melyek lesznek később, felnőttként az Achilles-sarkaink – vagyis milyen hatásokra rántunk kardot elementáris haraggal vagy bújunk a sarokba megsemmisülten –, gyerekkorban alakulnak ki (ezért van az, hogy érzékeny helyzetekben hajlamosak vagyunk gyerekesen viselkedni, előhúzni a gyerekként alkalmazott megoldásokat).

Talán a szüleinknek csak ötös osztályzat felelt meg iskoláskorunkban, ha ennél rosszabbat kaptunk, lekonyult az ajkuk, ezért felnőttként is bennünk él a késztetés, hogy maximális teljesítményt nyújtsunk. Vagy nőként azért nem látjuk magunkat szépnek, mert anyánk sem fejezte ki, hogy szépnek lát minket, sőt, mintha nem is nézett volna ránk szívesen. Lehet, arról volt szó, hogy anyánk azért nem nézett ránk szívesen, mert nem akart a saját öregedésével szembesülni – így vagy úgy, a vége az, hogy csúnyának hisszük magunk, az öregedés gondolatával pedig képtelenek vagyunk megbékélni. Előfordulhat, hogy felnőttként azért lettünk notórius késők (ennek minden negatív következményével), mert a szüleink egykor folyton „ide-oda vittek”, vagyis ahhoz kellett alkalmazkodnunk, hogy nekik hol és mikor volt dolguk, és nem élhettük meg azt a szükségletünket, hogy nyugodtan otthon játszhassunk. És még hosszan sorolhatnám a példákat...

 

Ha tehát valaki magas amplitúdóval reagál egy mondatunkra, amivel a legkevésbé sem állt szándékunkban konfliktust provokálni, jusson eszünkbe, hogy beletapostunk egy nyílt sebbe. Simítsuk el a félreértést, és ha az illető hozzánk közel álló személy, óvatosan megpróbálhatjuk kitapintani, milyen régi élményt ébresztettünk fel.

Mit kezdjünk az Achilles-sarkunkkal?

A saját Achilles-sarkunk általában kiesik a látómezőnkből (hátul van, mint a valódi sarkunk) – az Achilles-sarok pszichés vakfolt. Magunktól nehezen vesszük észre, hogy hoppá, ezt túlreagáltuk, leginkább a környezet viszontreakcióiból – de addigra sajnos gyakran nyakig benne vagyunk egy veszekedésben. Az érzékeny helyzetekben előfordul, hogy visszavonulunk, magunkba zárkózunk, máskor elönt az indulat, és haragból cselekszünk, esetleg szétesünk és dermedté, tehetetlenné válunk. Mindegyik megoldás azt szolgálja, hogy ne érezzük, amit érzünk, valahogy elkerüljük, hogy újra át kelljen élni a gyerekkorban keletkezett fájdalmat (annak érzését, hogy nem vagyunk elég jók, vagy hogy megint nem élhetjük meg egy szükségletünket, stb.).

Ám ha elmenekülünk a kellemetlen élmény elől, vagy becsukjuk a szemünket, hogy látni se kelljen, akkor csak oda jutunk, hogy újra és újra találkozunk vele – mert biztosak lehetünk benne, hogy ismét megtalálnak az érzékeny helyzetek.

Éppen ezért célravezetőbb, ha ahelyett, hogy elkerülnénk, maradjunk benne az élményben. Értsük meg, hogy miről szól, hallgassuk meg, hogy milyen történetet akar elmesélni (egy riadt kisfiúét, vagy egy kislányét, akit nem vettek észre?), és figyeljünk oda, hogy mire van szüksége a bennünk élő gyermeknek. Hogy végre büszke legyen magára azzal együtt, hogy nem tökéletes? Hogy a saját, és ne mások szükségletei irányítsák az életét? Ha odafigyelünk az üzenetre, amelyet az élményeink és a közben átélt érzések közvetítenek, és több együttérzéssel, elfogadással és szeretettel közelítünk magunkhoz és a szükségleteinkhez, akkor apránként eljuthatunk oda, hogy ezek a fájdalmak hosszú távon feloldódjanak, a sebek begyógyuljanak.

Szabó Elvira

A szerző további írásait – külső és belső utazásokról szóló történeteit, valamint publikált szépirodalmi szövegeit – az ElviraSzabo.com weboldalon találod. Iratkozz fel a weboldal hírlevelére, hogy értesülj a friss megjelenésekről!

Kövesd a szerzőt a közösségi médiában:
Facebook: Vargabetűk – egy oldal azoknak, akik szívesen indulnak külső és belső utazásokra
Instagram: elvira_szabo_

A cikkhez felhasznált forrásmunka:
Veit Lindau: Fogadj örök hűséget magadnak. Hogyan forradalmasítja életünket önmagunk szeretete? Ursus Libris, Budapest, 2015.

A cikk eredeti, teljes változata a Gyökerek és Szárnyak blogon jelent meg, itt...

 

vissza