ELÉG JÓ ANYA!

Több önbecsülést, több megbecsülést az édesanyáknak

Csatlakozz Fb oldalunkhoz!

Szakember kereső

Keresett kifejezés:
Helyszín:
Szakember:





Ajánló

Dr. Balogh Ildikó - gyermekpszichiáter, hipnoterapeuta

Dr. Balogh Ildikó - gyermekpszichiáter, hipnoterapeuta Helyszín: Budapest II.
Szakember: Gyermekpszichiáter

Dr. Gallai Mária - gyermekpszichiáter

Dr. Gallai Mária - gyermekpszichiáter Helyszín: Dunakeszi
Szakember: Gyermekpszichiáter

Dr. Krasznai Judit - gyermekpszichiáter

Dr. Krasznai Judit - gyermekpszichiáter Helyszín: Budapest V.
Szakember: Gyermekpszichiáter

Gloriett Fejlesztőház

Gloriett Fejlesztőház Helyszín: Budapest XVIII.
Szakember: Mozgásfejlesztő, Pszichológia/fejlesztő központ

A hibáztatás lélektana

2018.10.18.

A hibáztatás lélektana

Ha valamilyen váratlan, rossz, vagy tragikus dolog történik az életünkben, akkor keresni kezdjük az okát. Gyakran azonban nem csupán az okát, hanem az okozóját is szeretnénk megtalálni a történeteknek.

Ha valamilyen váratlan, rossz, vagy tragikus dolog történik az életünkben, akkor keresni kezdjük az okát. Gyakran azonban nem csupán az okát, hanem az okozóját is szeretnénk megtalálni a történeteknek. „Kinek a hibája, hogy ez történt?”,  „Ki a felelős?”.  Miért fontos a számunkra, hogy hibáztassunk valakit a velünk történtekért és miért keressük a hibást, a bűnbakot még akkor is, ha nem minket érta baj?

Okság elve

A hibás keresésének van pár egyszerű és kézenfekvő oka is. Az egyik a gondolkodásunknak azon jellegzetessége, hogy ok-okozati viszonyokban értelmezzük a világot. Egy gyermeknél még látványosan tetten érhetőek az ilyen gondolkodásból adódó „hibák”, ahol a véletlen egybeeséseket ok-okozati viszonyként éli meg. Egy gyermek, aki nagyon beteg lett egy viharos éjszakán, később elkezdhet félni, szorongani a vihartól. Egy helyszín, ahol egyszer megharapta egy kutya, a következő alkalommal is ijedtséggel töltheti el, akkor is, ha nyoma sincsen kutyának. Az okság elve szocializációnknak, sőt az iskolai oktatásnak is fontos eleme, a világ megértésére irányuló motivációnk része, de – ahogyan később bemutatom - lélektani tényezők is állnak a háttérben.

Mi van a figyelem fókuszában?

A másik egyszerű ok a figyelem fókusza. Ha cselekvőként veszünk részt egy helyzetben, akkor a figyelmünk a külvilág eseményire és más emberek cselekedeteire irányulnak. Mivel külső tényezők állnak a figyelmünk központjában, így szinte természetes, hogy a fennálló helyzet okának is ezeket a külső tényezőket tartjuk. Egy vizsgálatban, amikor emberek egy tükör előtt ülve meséltek a saját történeteikről, sokkal nagyobb szerepet és felelősséget tulajdonítottak önmaguknak. Miért? Egyszerűen azért, mert ilyenkor az ember saját maga kerül saját figyelme fókuszába.

Én jó ember vagyok!

A hibáztatás hátterében természetesen nem csupán észlelési és mentális, hanem érzelmi tényezők is állnak. Ebből talán a legfontosabb az önbecsülésünk és az énképünk védelme. Az oksági gondolkodás nyomán automatikusan adódna a kérdés, hogy vajon mi magunk, mennyire vagyunk felelősek a történtekért. Hibáztunk-e, tévedtünk-e, esetleg a saját normáinkat vettük semmibe? Ha a válasz igen, akkor az súlyosan ronthatná az önértékelést, ám ilyenkor lép működésbe a jól ismert kognitív disszonancia! Motiváltak vagyunk arra, hogy fenntartsuk az – akár pozitív, akár negatív – énképünket. Amennyiben ez a kép pozitív, akkor annak belátása, hogy hibáztunk feszültséget kelt. Ezt a feszültséget több módon is csökkenthetjük – esetleg el is viselhetjük – de a felelősség áthárítása, a hibáztatás garantáltan hatékony lesz (természetesen nem a személyiségünk építése szempontjából).  Ráadásul a pozitív énképünket egészen kiterjesztett formában is működtetjük! A gyermekünk, a családunk, a munkahelyi közösségünk, vagy egyes esetben akár nagyobb közösségeink (lakóközösségünk, vallási közösségünk, vagy akár a nemzetünk tagjai) is védelem alá kerülnek és felmentést kapnak a felelősségvállalás alól.

Miért veszélyes a hibáztatás?

A felelősség elhárítása az énkép védelme érdekében meggátolja azt, hogy tanuljunk a saját tapasztalatainkból és fejlődjünk! Ugyanez igaz sok negatív énképpel rendelkező emberre is, akik ellenben szinte mindenért magukat hibáztatják, hisz ez áll összhangban az énképükkel. Az ilyen negatív torzítás szintén megakadályozza a fejlődést, hisz a hibákért önmagukat okolják, a sikereket pedig a véletlennek tudják be az alacsony önértékelésű emberek.

A hibás megtalálása azt jelenti, hogy találunk egy bűnbakot, akit felelőssé tehetünk a kellemetlen, rossz eseményekért, akire negatív érzelmeinket és indulatainkat is rázúdíthatjuk.  Talán kevésbé ismert, de a bűnbakképzés egy fontos csoport összetartó erő is egyben. A „közösen utáljuk a főnököt”, a „kiközösítjük a rossz tanulót” érzése közös nevezőt jelenthet egy csoport számára. Az ellenségkép növeli a csoportkohéziót.  Ezzel a pszichológiai ténnyel azonban vissza is lehet élni, és ha egy ember, vagy közösség hajlamos a bűnbakképzésre, akkor egy ügyes manipulátor által kreált bűnbak révén erős befolyást gyakorolhat akár az egyén, akár egy egész közösség érzelmeire és döntéseire.

Az igazságos világba vetett hit

Ezidáig talán még nem is meglepőek a hibáztatás hátterében álló tényezők, motivációk. De vajon miért keressük a hibást, a bűnbakot olyankor, amikor mi magunk nem is vagyunk érintettek a helyzetben, legfeljebb szem- és fültanúk, vagy talán még azok is csak a televízió közvetítése révén, mint például egy szerencsétlenség, vagy baleset? „Miért ment oda?”, „miért nem vigyázott magára jobban”, „biztosan ittas volt”, sorolhatnánk azokat a minden alapot és tudást nélkülöző vélekedéseket, amelyekkel gyakran találkozhatunk. Az áldozat hibáztatásán túl bűnbak lehet persze bárki más is, a lényeg az, hogy találjunk felelőst. A hibáztatás ez esetben nem az énképünk, hanem az igazságos világba vetett hitünk védelméről szól. Annak fel-, vagy beismerése, hogy ártatlan, jó emberekkel is történhetnek szörnyű tragédiák, ráadásul olyanak melyek kiszámíthatatlanok és kontrollálhatatlanok, alapjaiban rengetik meg azt a hitet, hogy mi magunk - és szeretteink - biztonságban vagyunk. Ez az érzés legalább olyan szívszorító és feszültségkeltő, mintha énképünket érné támadás, hisz a világképünk is szerves része énünknek. Mindezek ellenére, még akkor is, ha érzelmileg bizonyosan nagy kihívás és kemény próbatétel, de bűnbak keresés helyett olykor „megengedhetjük magunknak” az együttérzést és a segítségnyújtást, vagy az ítélkezésmentes, csendes szomorúságot. 

Kovács Szilvia, tanácsadó szakpszichológus

A szerző további írásait az Kreatív pszichológia blogon olvashatod. Még több információt a Kreatív pszichológia honlapon találsz.

vissza